A HOMOKTÖVIS TÖRTÉNETE

Már egy VIII. századi könyvben, a Si Bu Vidian-ban klasszikus tibeti gyógyszerként jegyezték fel, ugyanis Kínában élő tibeti orvosok nagyon sokféle betegség gyógyítására használták a homoktövist. De ismerték a klasszikus kori görögök is, és állítólag adták a lovaiknak abrakként, hogy szép, fényes legyen a szőrük tőle. Ez feltehetőleg nem csak mendemonda, hiszen még rendszertani nevében is, ami görög eredetű, Hippophae rhamnoides, a hipposz, „ló” szó rejlik. A rhamnoides pedig a rhamnosz görög szóra vezethető vissza, amely tüskés, tövises bokrot jelent, több ilyen növénynek volt a közös gyűjtőneve. Az állatok közül többen is szeretik és ösztönüktől vezérelve fogyasztják.

Orosz gyógyítók mesélték, hogy Oroszországban, főleg Szibériában, a medvék igen kedvelik és téli álmuk előtt jól belakmároznak belőle, amikor a zsírrétegüket képzik, hogy minél több vitamint és nyomelemet raktározzanak el a hosszú téli hónapokra. Ehhez, persze, jókora mennyiség elfogyasztására van szükség – még mielőtt bárki is megijedne, hogy a homoktövistől hízni lehet- és nyilvánvalóan a medvék téli álom előtt megváltozott hormonjaihoz is köze van. Embereknél, éppen ellenkezőleg, fogyókúrákhoz szokták inkább ajánlani fogyasztását, többek között magas zsírsavtartalma miatt is. Azt is mesélték, hogy például, amikor egy vadász meglövi őket, akkor a medve szintén a homoktövisesbe megy „gyógyulni”. Befekszik oda és azt eszi ösztönösen, mivel a homoktövis bogyói sejtregeneráló hatásúak.

De nem csak Szibériában, Kínában, a Kaukázusokban, hanem a skandináv területeken is ez az egyik legfőbb, néhol az egyetlen C-vitamin forrása a vadon élő állatoknak, akárcsak az ott élő embereknek is. Mivel ez a növény nagyon jól bírja az extrém hidegeket, akár a mínusz negyven fokot is, és a gyengébb talajokon is aránylag jól megél.

Forrás: Nagy Ervin BioPorta füzetek.